…és az amúgy miért van úgy, hogy mikor az élet nyűgtelen – persze csak hozzávetőlegesen, de akkor is lehet mondani, hogy alapvetően nagy nyűg igazán nincsen – akkor az ember talál magának nyűgni valót? Az oké, hogy ez meg ez meg ez megvan, de ó bárcsak ez kicsit más lenne, ez még pluszban meglenne, ez meg nem is kéne, hanem helyette valami teljesen más? Na ez utóbbi: ami nem kéne, hanem helyette valami más, az én életemben nagy általánosságban a munkámról szól.
Az immáron 10 éve stabil, fix, amerikai multimammutos munkámról, amit úgy istenigazából soha nem szerettem szívből. Az elején még sok évig hajtott az ifjonti hév, a nem rossz fizu és a sorozatos elismerések. Az elején. Az elmúlt három évben azonban folyamatosan ugyanazt a lemezt pörgetem le hol csak elméleti síkon, hol pedig a gyakorlatban tett lépésekkel: hosszú évek óta csinálok valamit, amiről mások azt hiszik, hogy szakértője vagyok, én meg tudom, hogy mennyire nem – de ez másokat persze nem érdekel, mert ők csak azt látják, hogy én általában hol kiemelkedően, hol pedig jól elvégzem a rámszabottat, sőt, néha még innovatív is tudok lenni adott esetben. Engem ez egy folyamatos frusztrációba hajszol, amibe nyilván én juttattam saját magamat, de ennek ellenére azért katonásan lépkedtem előre a ranglétrán (mindig azon szoktam gondolkodni, hogy vajh most hol tartanék, ha csak egy tizedannyira is szeretném amit csinálok, mint pl a volt főnököm…).
Nademivel a folyamatos frusztráció ott van, ezért havonta kábé egyszer kitalálom, hogy váltanom kéne. Olyankor felmászok a céges belső karrier portálra, hogy milyen lehetőségek vannak és akkor folyton a következő válaszút előtt találom magam: ha előrébb akarok lépni és nagyobb pénzt kaszálni, azt csak az eddigi szakterületemen tehetem meg, de akkor megint ott vagyok, ahol a part szakad, mert nem szakadok ki a frusztrációketrecből. Ha viszont ki szeretnék szakadni, azt csak úgy tehetem meg, ha valami egészen újba vágom a fejszém, de akkor meg cseszhetem az előrelépést és nagyobb lóvét. Ekkor általában megrántom a vállam, és kitalálom, hogy mi lenne, ha cégen kívül keresnék – a lelkesedésem pontosan addig tart, amíg nem szembesülök azzal a ténnyel, hogy odakünn ugyanez a válaszút vár. Ezért van az, hogy gyáván maradok a seggemen (eltekintve egy-két nagyon meddő próbálkozástól), jó pénzt keresek és kompenzáció gyanánt elkezdtem tanulni álmaim szakmáját, a cukrászatot (tudom, dunát lehet rekeszteni, de leszarom nekem ez most jó).
Apám, aki éli a maga kis “életművész” életét – ami abban manifesztálódik, hogy cikkeket ír, fogadásokra és kaszinóba jár, és folyton azon panaszkodik, hogy nincs pénze és hát nem ritkán erre én hülye jelentem a megoldást, aki ad, mikor ő kér…mert hogy ő aztán nem fog akármilyen munkát elvállalni – folyton azzal jön, hogy higyjem el, hogy nekem milyen egyszerű, ne nyavajogjak, örüljek, hogy ilyen fasszentos állásom van, hogy fix, hogy nincs filléres bajom, hogy csezmeg olyan jól állunk, hogy épp egy házat készülünk felhúzni (aminek mondjuk a nagy része inkább a szüleim által rámíratott lakás eladásából és banki hitelből jön össze…) és hogy bezzeg neki milyen nehéz.
Én erre mindig csak annyit szoktam mondani: lehet, hogy neked nehéz, de én vagyok a kurva.
És ezt halálosan komolyan gondolom. Egy lelkikurva vagyok. Illetve még csak ezt sem mondanám, csak simán kurva.
Hiszen pénzért adom el magam. Csak nem a testem – bár jelen állapotában mondjuk nagyon nem tudnám elképzelni, hogy kígyózó sorokban állnának érte a jelentkezők 😀 – hanem a lelkem…Mert amit naponta csinálok azért, hogy jó pénzem és viszonylag stabil életem legyen, az azzal jár, hogy a lelkemet folyamatosan eladom, hazudok magamnak, a környezetemnek, elhitetem magammal és másokkal, hogy mennyire fenejó vagyok abban amit csinálok. Mondom. Mindezt pénzért. Lehet vitatkozni, hogy melyik a nagyobb szívás…Nyilván mindkettő az.
Nade ahova viszont ki akartam lyukadni…Az az, hogy kurvalétem ide, kurva mivoltom oda, most azért csak megbicsaklottam. A munkám veszélybe került. A mi sorsunk még ugyan nem eldöntött, de terjengenek rémhírek. Nemsokára jön egy bejelentés, ami tán pontot tesz az ügy végére. Kirúgnak, vagy átszerveznek…cégen belül, vagy kívül. Nem tudni. Ugyanakkor ez már elég volt ahhoz, hogy ma reggel a szundimat ne hatszor húzzam vissza, hanem csak eccer, mert nem bírtam tovább álmodni. Szó szerint felébredtem. Felpattant a szemem. Veszélybe került az életem, a terveink, a vágyaink, a jövőnk, minden. Oké – végveszélyről még nincsen szó, de először adódott olyan helyzet, hogy akár az is lehet belőle – a megértés végett mondjuk azt nem árt ezen a ponton tisztáznom, hogy emberem ugyanannál a cégnél van, mint én, csak ő nem kurva, mert ő ténylegesen szereti is amit csinál – kivéve mikor nem, de arra kevesebb példa van.
Szóval ez picit más megvilágításba helyezte a dolgot. A munkám, amit évek óta szidok, és legnagyobb igyekezetemmel próbálok nem belerokkanni, veszélybe került és most azzal kell szembesülnöm, hogy lehetek akármekkora kurva, élhetek emiatt akármekkora stresszben, ha ezért cserébe egy olyan életet élhetek, mint most, lepaktálok az ördöggel is basszameg. Gáz. De ez van.
Moralitás nr.1: tanuljuk meg kurvára értékelni már amink van, és ne csak akkor, mikor elveszni látszik.
Moralitás nr.2: ácsi. Ez azért nem azt jelenti, hogy most hirtelen minden reggel hálaimát fogok rebegni az ágyból kikelve, hogy micsoda szerencsés vagyok, hogy minden reggel dolgozhatok ennek a cégnek, és egy huszárvágással meg is szerettem, amit csinálok.
Pusztán annyit tesz, hogy picit átértékelem, hogy miért lehet, kell és kéne úgy isten igazából nyűgni és mi az, amit a kis nyűgök ellenére mégsem lehet és semmiképp nem kéne főnyűgnek tekinteni 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: