Kész. Komolyan mondom én ezt feladom. Komolyan mondom nem értem…valahogy egyre gyakrabban van az az érzésem, hogy emberek fordítva ülnek a lovon. És a legdurvább, hogy abban a tudatban élnek, hogy mindenki más a helikopter. Namost ezzel így önmagában nem lenne baj, és pont leszarnám, mint jelenség.
Amennyiben ilyenfajta emberek a megengedettnél pont egyel többen nem léteznének a közvetlen személyes teremben, és létezésükből fakadó fordított világuk végtelen számú fekete lyukának féregnyúlványai nem az én neuronjaimat pusztítanák változó intenzitással és időközönként. Demostnem?
Ilyenkor konkrétan azt érzem, hogy jön a féregnyúlvány – ami pont csak egy fokkal szebb szó a csőgörénynél, ami az egyik leggusztustalanabb szó, ami csak valaha létezett énszerintem legalábbis – és beletekergőzik a hajhagymáimon át a fejbőrömön keresztül az agytekervényeim közé, és egyesével, konkrét fizikai fájdalmat okozva csáprágójával (merthát egy féregnyúlványnak mi más lenne a szájszerve) tépi ki tövestűl az éppen átmeneti ZEN állapotban lévő kis neuronmezőimen vígan ingadozó zsenge kis neuronfűszálkáimat. Erőszaktevés.
Erőszaktevés ez az idegrendszeremen, az életemen, és az univerzumunkban még talán nyomokban fellelhető pozitív energiamezőn (amiben már nem is hiszek annyira, mint régen, csak jól néz ki itt leírva).
Most azon agyalok, hogy megosszam-e, hogy mi a konkrét eset, vagy tudom-e anélkül is folytatni a fröcsögést vígan. Amúgy félreértés ne essék – abszolút nem magamat sajnáltatom, mert tudatában vagyok annak, hogy az ilyen elemeket egy huszárvágással ki tudnám iktatni az életemből. Jó. Na. Az egyiket egy kisebb huszárvágással, a másikat meg egy elég sok áldozattal járóval. Mer az van, hogy az egyik a taksinéni, a másik meg a főnököm (amúgy nem a főnököm, csak neki is dolgozom…). És akkor itt most el is lehet hűlni, meg legyinteni, hogy ez csak picsogás, meg hiszti, mert ad 1: örüljek, hogy van munkám, és van kvázifőnököm, akire egyáltalán ki tudok akadni, ad 2 meg, hogy villámgyorsan szégyeljem össze magamat, hogy nem elég, hogy megengedhetem magamnak a takarítónőt, még képes vagyok picsogni is rá. Biztos egy elkényeztetett hülye picsa vagyok. Amúgy lehet. Dehát az ember mindig a körülményei rabja, ami körülményeket ő teremtett…És most abszolút nem vagyok hajlandó az összes körülményt ide kirészletezni, mert akkor még két hét múlva is itt gépelnék, ami jelenleg nem tűnik valami igen fényes jövőképnek, szóval dafke se nem fogom kifejteni, hogy mennyire nem vagyok egy hülye elkényeztetett picsa, és hogyha a kontextus is meglenne, akkor mindenki megértené, hogy mennyire jogos a picsogás.
Szóval visszatérve az eredeti szálhoz, asszem a mai epizód két főszereplője közül bőven el lehet dönteni, hogy melyiket tudnám a kisebb és melyiket a nagyobb huszárvágással iktatni a valahavoltmárnincs kartotékba. Báááár…Legyünk őszinték: manapság megbízható taksinénit találni igencsak nagy művészet. Hát. Ez hamarosan kiderül.
Ja. Hogy mi a neuralgika tárgya? (Amúgy közben már picit lehiggadtam – jó ez az írás dolog 😀)
A taksinéni eleinte normális volt, igaz, már akkor is rengeteget beszélt (dehát melyik taksinéni nem…), ellenben igencsak szépen dolgozott. Teltek múltak az évek, és a szorgalmasan szépen dolgozó taksinéni átvedlett egy felületesen dolgozó lakberendezővé (érted ezt? nem takarít, pakol. gondolom mert unja. meg átrendez. ezt ide. azt meg oda. ahelyett, hogy a port törölné ott is, ahol a papok táncolnak adott esetben. nem. őbenne egy belsőépítész veszett el erős lakberendezői vénával de valahol kurvamélyen az is biztos, mert hogy oltárt állítani a húsvéti nyúl tiszteletére a kis minimál kerámianyuszival – eskü minimál tök fehér és épp felismerhetően nyuszi, semmi csicsa – gyertyával és cserepes virággal a nappali egyik sarkában az leginkább a vizuális szennyezés semmint a Veranda katalógus tavaszi számának újszerű country stílust bemutató irányzatának fogalmát tudja csak kimeríteni, de azt is csak súlyos erőlködések árán), aki félreértelmezve a helyzetet, hogy a reggeli munkakezdésekor minket még néha otthon talál, fogja magát, és – attól a pillanattól, hogy megpillant egész addig a pillanatig, hogy beülünk a kocsiba (ki ki a sajátjába, csak hogy még borzoljam kicsit a kedélyeket 😉) – folyamatos szóáradattal áraszt el minket, akik próbáljuk összeszedni a gondolatainkat, hogy mi kell ahhoz, hogy elindítsunk egy újabb kemény munkanapot, aminek nem mellékes eredménye az ő fizetése is. Plö. Na. Alaphelyet. Ami plusz: nyilván a tököm tele ezzel egy ideje. Na nem azzal, hogy beszélgetni kell vele néha, de legalábbis egy jelentőségteljes ühümmel lereagálni a 2-3 perces monológjait. Hanem konkrétabban azzal, hogy mindemellett rengeteg kifogásolható megoldással él, ami abban manifesztálódik, hogy NEM TAKARÍT RENDESEN. Ja, hogy szóljak neki? Szóltam. Konkrét példákat mutattam neki, ahol ujjnyi vastagon áll a por. Szerinte azt ő mindig megcsinálja. És pofátlanul mindig ez a válasz. Kedvencem. Tavasz derekán megszólal: “...hú látom az étkezőasztal ki lett égetve..”…”…igen K, még télen történt”….”…?!?!? hát az kizárt dolog, idáig még nem láttam“. Ez volt az a pont, ahol szerintem egy pillanat műve volt, hogy nem magától mondott fel, mert tudtam volna neki cifrát mondani. De nem mondtam. Csak csendben hümmögtem.
Hol tartunk most? Ő érzi és az emberemet oltogatja, hogy nekem valami bajom van vele. Érted? Nem én érzem magam szarul, mert az éppen szintentartásért kifizetünk neki egy elég horribilis összeget, és még csak beszélni sem tudok vele, hogy mit kéne jobban csinálni, mert a pofámba hazudik, hogy ő nem tudja az miért van úgy mert mindig megcsinálja (mellesleg hasonlóképp hazudta le az eget, mikor közölte, hogy emberem jelölte be fészen – félreértés ne essék egy 60 közeli pufók matrónáról beszélünk… plusz adalék, hogy emberem a saját családját nem hogy nem jelölte be, hanem vissza sem hónapokon keresztül). Nem. Ő megmondta már többször is: ahol érzi, hogy valami nem stimmel és “úgy” viselkednek vele – nemtom pontosan az úgy alatt mitértünk – ő fogja magát és eljön.
Ami tény: igen, gondolkodom rajta egy ideje, hogy kitegyük, mert állatira felidegel a folyamatosan romló színvonal és a párhuzamosan egyre tovább tartó reggeli szóáradat…És igen, lehet, hogy mindezek eredőjeként némileg visszafogom a vele való kommunikációt. De. Egyszer nem cseszem le semmiért. Udvariasan megkérdezem – annak ellenére, hogy tudom, hogy nem úszom meg a 10 perc panaszcunamit – hogy ugye nem orvosnál volt, és nincsen semmi gond, hogy csak egy nappal később tudott jönni a szokásosnál. Már rég nem szólok neki a felületes munkáért. Ha szeretném, hogy a hűtő is ki legyen takarítva, meg a sütő is – akkor nagyon szépen megkérem rá (annak ellenére, hogy azt gondolom ez azért illenék, hogy beleférjen egy 10 órás takarításba...). És hogy mi tette fel az i-re a pontot? Tegnap reggel volt egy szóváltás emberemmel, ahol poénból az ő neve elhangzott. Én erre felkúrtam magam, de nem őrá, hanem az emberre. De ő csak annyit észlelt belőle, hogy az ő neve említve van, és kérdezett valamit ezzel kapcsolatban, amire csak annyit reagáltam, hogy “dehogyis arról van szó“…vagy valami ilyesmi, majd normálisan elköszöntem, mert már rohantam be. Erre tegnap este ember közli, hogy K. ki van borulva, és hogy már hetek óta baja van velem. És tegnap milyen undorítóan szóltam neki vissza, ez mostmár tényleg mindennek a teteje. Érted?
Összefoglaljam a lovon fordítva ülő helikopter szindrómának a taksinénire vonatkoztatott képletét?
Bazmeg nem elég, hogy rosszabb már mint egy családtag, aki abszolút alapként kezeli, hogy kölcsönkér dolgokat, alkalmasint kér is dolgokat, issza a kávénkat, a palackos vizünket, óránként 10 percet cigizik, folyamatosan szóval tart, ha neki olyanja van – mindig olyanja van – és cserébe még el is várja, hogy mi ápoljuk az ő lelkét, nos mindezek mellett még csak nem is takarít úgy, azon a színvonalon, ahogyan a kezdetekkor értem? ő van kiakadva, hogy neki érzékeny a lelke, és nem bírja elviselni az én viselkedésemet – ami gyakorlatilag abban manifesztálódik, hogy némileg megkopott a mosolyom mikor hozzászólok, és úgy beszélek hozzá, mint egy emberhez akinek fizetek a munkájáért, és nem egy családtaghoz. Bravó.
Tehát ott tartunk, hogy nem nekem kell őt kitenni, hanem megsértve érzékeny lelkét, ő fog minket itthagyni.
A fentiek tükrében azt hiszem nem kell részleteznem, hogy komoly idegállapotba kerültem a hír hallatán, és azóta nem térek magamhoz. És ami miatt ezt leírtam az az, hogy ma még a kvázifőnököm is alakított, amit ide mostmár nem fogok leírni, mert ha így folytatom, akkor már kvázifőnököm sem marad. És nem azért, mert megsértettem érzékeny lelkivilágát. Az neki nincsen 😀 De ezt majd leközelebb. 😛
Éljenek a matrónák. Meg a neuronszálaim. Szép az élet.
Pusszantás
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: