Mármint az, hogy nem írtam már több, mint fél éve. Pedig ha mondjuk valaki megkérdezte volna, hogy mikor írtam utoljára, akkor tutira azt felelem, hogy pár hónapja. Ezért most az van, hogy gondolat-tolulásom van és hirtelen nem is tudom miről szóljon ez a bejegyzés. Úgyhogy ennek köszönhetően mindenről fog, ami épp kavarog.
Amúgy azért jöttem ide most vissza, mert valaki – akinek adok a véleményére – azt mondta, hogy írnom kéne. Apám újságíró amúgy, sztem nem rossz, bár kicsit talán mesterkélt a stílusa – viszont ez indokolhatja honnan a véna…vagy a gén (köszi – az összes többit szkippelhettük volna amúgy :D). És persze ezt nem csak úgy beleböffentette a levegőbe (mármint az illető, aki mondta, hogy írnom kéne) mindenféle előzmény nélkül, hanem megalapozottan hozta tudtomra, mégpedig annak konklúziójaként, hogy milyen változatosan, érzelmesen és élvezhetően, összeszedetten (nahát ez a mostani írásra pont nem jellemző) mesélek neki élettörténeteket. És akkor elgondolkodtam, hogy amúgy állatira nem vagyok egy beszédes típus alap helyzetben, de mesélni meg szeretek. Szóval akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok egy beszélgetős típus. A fejemben élek. Most ez hülyén hangzik, de télleg így van. Nem kifelé, befelé.
Ez viszont egy sajátfarkábaharapókígyó szituációt eredményez. Nevezetesen (mint ahogyan azt múlt héten egy EEG vizsgálat is kimutatta, nincsenek alfa hullámai az agyamnak nyugalmi állapotban sem – ergo): folyamatosan jár az agyam valamin, legyen az fantázia, visszaemlékezés, tervek, vágyak, hétvége, érzelmek, viták, szerelmek, lélegzés, vegetáció, élet, halál, mindenna. Azonban ennek csak eléggé felületes része kerül a felszínre közlés, vagy/inkább pofavágások formájában. Ennek köszönhetően mára elmondhatom (again: 35 leszek mingyár), hogy ember nincs szélesevilágon, aki ismerne igazán.Emiatt azonban előbb-utóbb mindenkire – igen, még a saját anyámra, vagy az emberemre – ki tudok akadni, fejéhez vágva, hogy úgysem ismer, mit erőlködik. Ez azonban nyilván oda fog vezetni, hogy csak mégjobban bezárkózom a kis világomba, mert ott megértett vagyok és nyugodtan tudok dagonyázni.
Naigen csak amúgy meg az van, hogy emiatt vagyok szerintem kábé nagyjából megrekedve lassan bizony majdnem egy egész éve. Lett egy jó kis szorongásom. A mindentől ami van. Amikor közben meg tudom, hogy olyan élethelyzetben vagyok, ami miatt a földhöz kéne csapkodnom a seggem örömömben, vagy minimum napi egyszer delíriumban mosolyogva hálátadnom a nemtom kinek, és nem azon gondolkodni, hogy mikor jutok egy kis alkoholhoz, hogy picit lelazítson. Gyenge vagyok amúgy az tuti. Alkoholista meg nem. Még. Mondom mivan.
Lakás: eladva. Ház tervek: 98%-on. Generálos: kiválasztás alatt. Tervezett kezdés: nyár (pontos időpont még nem ismert – jah, már nyár van?…augusztus előtt biztos nem). Pénz: valamennyi van, de már most láthatólag nem elég. Gyerek: az nincs. Az meg hogy lehet? Ki fogsz futni az időből. Már 35 vagy (igaz, hogy nagybátyám már 10 évvel ezelőtt közölte, mikor nagy nehezen kikászálódtam az akkori 7 éves kapcsolatomból, hogy ez nem volt egy jó döntés, hiszen már én sem leszek fiatalabb és lassan gyerek kéne. Mondom. 10 éve). Hogy akarok-e egyáltalán gyereket? Mit számít? Emberem: akar. Anyám: akar. “Anyósom” (papíron nem mert házasság szintén nincsen ejnye): akar, bár már van neki kettő unoka. Az ország: akar. A testem: retteg. A lelkem? Nem tudom, nem hallom. Már nem tudom kizárni a zajt…Ha meglátok egy pici 2 éves forma kislányt, és megdobban a szívem, picit felderül az arcom. Talán mégis szeretnék? Lehet: de hogy tudom eldönteni, hogy ezt én akarom, vagy csak amiatt örülök, hogy végre megdobbant a szívem egy gyerek láttán és mindenkit végre boldoggá tehetek…Mivan még. A testem. +20 kilóval a nyár elején. Szerintem aki ebben bennevan, az érti. Én több mint 20 éve tolom. Anyám szerint azért – hétvégén megkaptam… – mert nem akarom eléggé. Emiatt nyilván az egészségem sincsen toppon. A különösen fos, hogy múlt év júliusában a valaha volt legszuperebb formám produkáltam. Mi történt azóta? Gőzöm nincs. Ja de: nem akartam eléggé.
Van még konstans vágy. Elvágyódás innen. Utazás. Irigykedés mindazokra, akik szebbnél szebb egzotikus helyeket látogatnak széles mosollyal és (látszólag) tökéletes élettel. Nekem nem kell tökéletes. Csak évi két kirucc kéne kurvamesszire innen. Nemtöbb. Hogy mi? Ja rettegek a repüléstől? Nembaj. Leküzdöm. Ezért le. Munkáért nem.
Hamár munka: az is van. Mások ezért is a seggüket vernék. Én nem. Halok meg belül. Miért? Pénzért? Melyik pénzért? Amit egy házba ölök, ahelyett hogy utaznék? Mi? Hogy miért nem utazok akkor? Mert ha most kiszállok, elvesztem azt az embert, akivel a hátralévő életemet terveztem – és ez MÉG nem kényelemről szól, hanem szerelemről, szeretetről. Ja? Hogy tök mindegy? Ha ennyire mások a céljaink, akkor nem ő nekem a megfelelő? Lehet.
Van még szédülési roham. 3 perc pokol. Csak úgy jön. A semmiből. Nincs előjele. Semmi. Ettem, nem ettem, ittam, nem ittam, fekszem, futok, alszom, szexelek, dolgozok, stresszelek, nyugodt vagyok, reggel van, este van, tél vagy nyár, csak jön. Szédüléssel kezdődik. Aztán átcsap fejzúgásba, ami robbanásig erősödik. Aztán jön a fülsüvítés. Ami meg süketségbe és sípolásba csap át. Ja hogy ki kéne vizsgáltatni? Másfél év rendszeres, a földön vagy legalábbis ebben az országban összes fellelhető vizsgálat elvégezve, minden negatív. Az utolsó vizsgálat múlt héten. Eredmény: mivel nem pihen az agyam, ez a túlterheltség és a sztessz. Változtatnom kell.
Nyilván külön bejegyzést tudnék írni az egészségügy – legyen az sztk vagy a legcsillibb magánrendelés – mai magyar állásáról és az orvosok zsebbe dugott pénzmennyiségtől függő mosolyszélességéről, ami szomorú, de nem fogok, mert nem tisztem pálcát se meg semmitse törni senkinek semmiért a feje felett.
Mégmivan? A fentiek generálta mélyről jövő zsigeri halálfélelem, ami féléve jelentkezett először. Senkinek nem kívánom. Rendszeresen, minden este percekig tartó gyötrelem – 3 hónapon át a télen. Aztán jött a szakember. Nem tudom ő segített-e, vagy a rövidülő éjszakák és hosszabbodó nappalok. És nem tudom, hogy egyáltalán segítség-e ami azóta történt. Már nincs olyan gyakori és mély rohamom, bár még mindig sajnos heti pont egyel több a kelleténél. Viszont ami maradt: a nagy kérdés, hogy mi a faszér érdekel az összes fent leírt baromság, mikor úgyis vége lesz ennek az egésznek egyszercsak. Mégcsak nem is tudjuk befolyásolni. És akkor jönnek az okos megmondók: hát ezért kell minden napot úgy megélni, mintha az utolsó lenne. Bravo. Akkor most kérném visszapörgetni ezt a bejegyzést oda, ahol elkezdődött a mivanok leírása.
Ha valakinek van tippje, hogyan kell élni, kérem ossza meg. Ja? Hogy hozzak áldozatot? Legyek bátor? Merjek változtatni? Merjek lépni? Hm…milyen érdekes. Ez eddig még eszembe sem jutott :DDDD.
Ja várj. De. Csak nem akarom eléggé.
Na megyek pénztkeresni. Hátha találok.
Pusszanat meg egy jó adag brownie.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: