A döntés

Aminek eredménye a kéthavi hallgatás. Senkit nem okolhatok. Egyedül magamat. Mindig is kevés volt az önbizalmam – a magamba vetett hitem. De még soha nem szenvedtem meg ennyire az előbbiek hiányát, mint most. Szerintem ebből már nagyjából kitalálható, hogy jelenleg úgy érzem, hogy a rossz döntést hoztam meg. És hogy mi a göcsörtös csúz köze ennek az önbizalomhoz meg a magamba vetett hithez? Hát pont annyi, hogyha ezekből van elég, akkor nem a rossz döntést hozom meg. 

Mindenki azt mondta, meglásd jó lesz. Tudjuk, kilépsz a konfortzónából, de ezzel csak nyerni tudsz. Minden ebbe az irányba mutat. Csapj le rá – kevés ilyen lehetőség adódik itt a cégnél…mások nincsenek ilyen szerencsés helyzetben..érezd magad megtisztelve, hogy neked ez megadatott. 

Na. Hát most elég sokminden érzés kavarog bennem, de az, hogy szerencsés, megtiszteltetett, kiválasztott – na ezek hírből sem. 

Én éreztem. Mélyen belül tudtam, hogyha ezt meglépem, az orbitális szopás lesz. De nem az a “tyű de izgi kilépek a konfortzónámból mert az igazi világ ott kezdődik” kurvaunalmas pszichoblabla. Hanem a szó szerinti mélytorkos valóság, ami tőlem atom távol áll, és az összes porcikám remegve üvölt fel márcsak megneszelve az opció létezését is. Tudtam, hogy ennek köze nem lesz a fejlődésemhez, az épülésemhez. Nojó. Egyet be kell lássak: ha holnap mondok fel, vagy ha egy év múlva lépek ki ebből a helyzetből (tudniillik a döntés egy év határozottidejű “megbízatás”), az tuti, hogy borzasztó plusz erővel fogok kievickélni a helyzetből. 

Nademilyen árat fizetve? 

Kéthete gyomorgörccsel kelek – aminek még adott esetben örülhetnék is, mert minden reggelt egy orbitális “megtisztulással” kezdek, és ez akár pozitívan befolyásolhatná a súlyomat is. Ám ehelyett az iszonyat mennyiségű stressz hatására szépen menetrendszerűen építem le a fizikumomat is, égtelen zabálásokkal, és sporttalansággal vegyítve. Hát igen. Napi 13-14 óra munka mellett érdekes is lenne…persze nem mondom, hogy nem menne, de nulla lelkierőm maradt, és jelenleg sajnos ez foglalkoztat a legkevésbé. Túlélésre játszom. Arra, hogy a napi szinten tömegével pusztuló idegsejtjeimből maradjon még némi az elkövetkezendőkre. Az hagyján, de nyilván a munkán kívüli életem is kegyetlen mód kárát látja (Ember szerint persze csak túlreagálom és csak le kéne lazulnom). Az elsírt könnymennyiségről már szót sem ejtenék. 

(Nem mellesleg meg egy külön bejegyzést tudnék szentelni a “miafaszérkellerőltetniaminemmegy” ergo “lépjkiakonfortzónádbólakkorishaérzedhogyfosleszmerúgyisjólesz” témakörnek, és ezt most azért nem itt fejtem ki, mert a jelen eset ismételten nem ez a témakör – ohh bár ilyen egyszerű lenne)

Most, hogy a délután derekán be is tudom fejezni a reggel megkezdett bejegyzést, egy tök jó gondolat fogalmazódott bennem: “This is the beginning of the End” :D…persze csak ha hagyom, de nem fogom, csak azért sem.

Amúgy félreértés ne essék, nem önsajnáltatni akartam, hanem csak demonstrálni annak jelentőségét, hogy az ember iganis hallgasson a megérzéseire, mert utólag mindig bebizonyosodik, hogy mindig igaza van. Már a megérzésnek. 

Hát így. Meg a hétfő.