Einaudi, a mágus

Az megvan, hogy sejtszinten érzed az univerzumot?

Mármint úgyértem, hogy minden egyes sejtedben külön érzel egy egy miniuniverzumot – mármint azért mini, mert a sejt is elég pici, de ettől még az univerzum mindenségének hatalmassága bele kell férjen, így lett mini. És amúgy állítólag az embernek 5x10atizenötödiken sejtje van, amit most nem számolnék ki mert dafke az jönne ki, hogy kimondhatatlanul sok, de direkt utánanéztem és a net népének kedvenc lexikonja ezt mondja. Tehát akkor az adott pillanatban ugyancsak 5x10atizenötödiken univerzumot élsz meg. Felfoghatatlan? Ugyehogy akkor ilyen mértkegységek mellett érthető, hogyha a negyedik műve után úgy éreztem, hogy kész, megteltem, tovább nem bírom. 

Az első akkordtól hullott a könnyem egészen a negyedik szám katartikus végkifejletéig. Nem értettem mivan, és feldolgozhatatlan volt számomra ami a müpa mélyén történik. Szinte fájt a folytatás. Éspedig felállni és kimenni sem voltam képes, tehát bírnom kellett még. És kétésfélóra után úgy jöttem ki, hogy nekem még soha az életben nem volt ennyire mély, testenkívüli, univerzális, éteri élményem…oké talán a szex tud ilyen lenni néha…de azis csak a maga nemében. Ez meg. Űberelt mindent – elmosva és megkérdőjelezve, amit eddig valaha is tudtam a zenéről vagy bármi másról az életben. 

Ő tényleg egy varázsló. Egy mágus…de a hangjegyek leghatalmasabbika…mondhatnám, hogy Fehér Gandalf level a zenében. Szinte földi füllel, testtel, aggyal, sejtekkel felfoghatatlan amit művel. Nem csak ő. Ütős és pengetős barátai szintén varázslatot tettek le ott este. És mindezt olyan harmóniában és nyugalomban a mesterrel, ami azt az érzést keltette, hogy nem csak ők, de a hallgatóság is lebeg. Valami megfoghatatlan, földöntúli valóságban leledzik erre az időre. 

Most én nem akarok ilyen materiális dolgokat leírni, hogy miket játszott, hogy játszott, hány számot, hányszor lett visszatapsolva, ki volt aki végigköhögte az egészet a számok közötti tapsorkán elültével, ki nézegette a kelleténél többször az okosóráját, és ki súgdosta a hátam mögött a párjának, hogy “de ugye ezt te is ismerted”…meg a szokásos koncert blablát. Mert nem méltó semmi ilyen. Még talán a fent leírtak sem elég méltóak arra, hogy az élményt leírják, de én azért megpróbálkoztam vele mégis, mert csak kikívánkozott így 2 nap elteltével, hogy megkíséreljem megfogalmazni mi is történt velem aznap este. 

Nem. NINCSEN ehhez fogható. 
Fizikális fájdalmat éreztem miután végleg elhagyta a színpadot. Fájdalmat az élmény- és érzéscunami miatt és zavarodottságot, hogy most ezután milesz. Nem csak zeneileg. Úgy általában. 
Mégis miafrancot fogok kezdeni ezekután az életem hátralévő estéin?!?!

Azóta persze kiderült, de azért még picit sivárság van – felteszem ez pont addig fog tartani, míg a miniuniverzumok lassan felszívódnak a sejtmagvacskáim mélyén és pindurivá zsugorodnak, éppen akkorára, hogy már ne ezt az atomenergiát sugározzák, hanem csak picike boldogságbuborékokat fecskendezzenek a keringésembe, amik szerintem onnantól majd életem végéig egy szüntelen, végetnemérő titkos mosolyban manifesztálódnak majd szívem legmélyén. 
Hát most ez van. Mega péntekdélelőtt. 

Hálám örökké a mágusé és azé az emberé, aki részesévé tett az élménynek.