Megint eszem. Nem napi háromszor, vagy napi négygszer ötször keveset, vagy annyit, amennyi egészséges. Nem csirkerizst, nem zabpelyhet, magokat és zöldségeket. De nem is rendes főtt ételt vagy rendelőset. Nincs éhség. Nincs következetesség. Nem iszom. Csak eszem. Zabálok. Nem gondolkodom. Azt is csodálom, hogyan tudom ellátni azt a minimális agytevékenységet a munkahelyemen ami a látszatfenntartáshoz szükséges az alapvető vegetatív életjelenségek kísérőjeként. Milliárdnyi agysejtem egy felé zsizseg – fogaskerekeim egy irányba nyikorognak csak. Mitöbb. Minden idegvégződésem egyszerre sikít fel – az üresjáratokban, mikor épp nem érzek ízt a számban és nincs kalóriadús konzisztencia a fogaim szorításában. Ez az őrület határmezsgyéje. Úgy érzem már nem fér több – de mégis több kell. Mindig. Még.
Nem tudtam eldönteni még azt sem, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést ma és így ebben a formában, vagy sem. Maradt rá kemény 47 percem. Így nehéz lesz. De ez a pokol és ezért most kell, hogy leírjam.
Mert most ezvan. Ez a nagy rohadt valóság. Amit ugyan ideig-óráig tudok takargatni, leplezni, elhitetni másokkal, de még saját magammal is, hogy nincs itt gond, nem kell ennek utánajárni, elég a felszíni kezelés, az majd jól rendbehoz.
Hogy mivan? Függő vagyok. Ételfüggő. A címben a sorrend helyes. Nincs “én és a bulimia“, inkább “bulimia és én” van csak. Illetve ha igazán őszinte akarok lenni, akkor csak a bulimia van. Én már nincs. A bulimia határoz meg engem. Mindent, ami én vagyok. Voltam – ha egyáltalán voltam valaha.
Hogy mikor kezdődött? Pf…talán az első koplalós emlékem általánosból van, mikor a sporttáborban sortban görkorizva (akkor lehettem hatodikos mondjuk) képes voltam azt megállapítani magamban, hogy végre olyan az alakom, hogy a sort jól áll, fel merem venni és nem csak hogy fel merem venni, de még tetszem is magamnak. És talán a kiszemeltnek. Gondoltam én 12 évesen. Ez ma már nyilván nem késztet senkit szemöldökfelhúzásra. De ez a 12 éves 20 évvel ezelőtt élt. Szerintem akkor ez azért még nem volt “divatban“.
Hazudok. Tulajdonképpen az első olyan emlékem, mikor elkezdtem úgy látni a testem, ami nem normális, talán az volt, mikor első osztályban a napközis tanárnénim anyukám jelenlétében a tanári asztalnál ülve megcsapkodta a fenekemet és azt találta mondani: “szép kemény kerek popsija van még, de vigyázni kell rá, mert könnyen megereszkedhet”…Azt hiszem talán valahogy így hangzott. Vagy várjunk…mégegy dolog rémlik. Anyukám versenytáncra akart vinni. Emlékszem a ligetben akkor még állt valami művház szerűség. Kinyílt az ajtó, kinézett rajta a tanár, és azt mondta anyukámnak, aki a kezemet szorította, hogy én túl duci vagyok a versenytánchoz. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom. Ezt még leírni is szar. Miattam? Lófaszt. Felidézve a képet csak anyukámat sajnálom. Hogy neki ez hogy eshetett.
Aztán jött a jazzbalett. Az valamikor kisáltalánosiskolásként. Már akkor az volt minden óra fénypontja, mikor fáradtan majszolhattam a hatalmas szendvicset a mozgás után.
Most így végiggondolva ahogy ezeket leírom, özönlenek az emlékek. Az összes olyan, amiből talán egy is elég lehet ahhoz, hogy egy életre tönkretegye egy ember életét. Hogy ez csak bebeszélés? Lehet. Genetika. Na ez a kedvencem. Ismerek olyan embert a szűk környezetemben, akinek nyűg az evés. Neki ilyen a genetikája; így lett bekötve; vagy őt is trauma érte? Sose tudjuk meg talán. De nekem senki ne merje azt mondani, hogy a genetika nem játszik ebben semmiféle szerepet. Azt aláírom, hogy ezzel takarózni nem szép dolog: genetika és ilyen meg olyan betegség ide vagy oda, meg lehet találni a módot, hogy harcolj ellenük. Ha erős vagy, menni fog (a hízás kontra genetika témáról majd egy másik bejegyzésben szeretnék bővebben írni, mert ettől már kismilliószor kaptam agyérgörcsöt).
Ha erős vagyok, megy is. Most megint elgyengültem. És sajnos itt nem a gyengeségen van a hangsúly, hanem a meginten és azon, hogy mégis mennyire gyengültem el. Az elmúlt több mint húsz évem erős és gyenge létezésekből állt. Mindet. Kivétel nélkül mindet alapjaiban határozta meg az evéssel, mozgással és énképemmel töltött idő és energia. Nem mondhatom, hogy emiatt sohasem lehettem igazán boldog, de ma már abban sem vagyok biztos, hogy nem így van. Már semmit nem tudok. Nincs most erőm leírni az elmúlt húsz évemet: zabálás, koplalás, lustaság, túledzés, cleaneating, tisztítókúrák, léböjtkúrák, diéták, edzők, edzéstervek, vitaminok, fehérje, zsírégetők – dióhéjban. Ahhoz képest nagyon szép életet éltem-élek, és így belegondolva csak borzongani tudok, hogy még milyenebbet éltem volna, ha mindezt a rengeteg energiát nem a fentiekre, hanem az álmaim megvalósítására használom fel (spoiler: ez nem azt jelenti, hogy azzal takaródddzom, hogy a bulimiám miatt nem lettem az, aki lenni akartam mindig is – ez a puszta gyengeségemből fakad, de majd talán erről is egy másik bejegyzésben bővebben egyszercsak ha megérett a helyzet).
Nademivan most?
Az elmúlt egy évem: pontosan 2016. szeptember 1. és 2017. március 1. között kurvasok (értsd: többször 10) kilótól szabadultam meg. Volt honnan. És kivételesen egészségesen tettem – legalábbis annyira amennyire még soha életemben. Iszonyat erő, kitartás, és fegyelem volt bennem. FEGYELEM. Ez nagyon fontos. Csak ez számított. Aztán elkezdtem kiengedni a gyeplőt. Pár hónapig még tartottam magam az egészséges kajával és súlyzós edzésekkel – egyre szebb és jobb formát érvén el. Aztán jött a nyár. A gonosz nyár. A kövérek ellensége – mondják a karcsúak, meg akik küzdenek az alakjukért, és tesznek nap mint nap (mondom ezt nulla adag iróniával a hangomban – tollamban…billentyűzetemben…whatever – tekintve, hogy énis ezen emberek táborát gyarapítom mikor épp olyanom van. most nincs). Tele bulikkal, fagyival, rozéfröccsökkel, kertipartykkal, családozással, barátozással, emberekkel. Evéssel. Ivással. Először még csak 1-2 kilók mozogtak hétvégente, amiket hét közben simán kompenzáltam. Aztán jöttek a sok pluszkilós hányásig evős hétvégék. Hiába. A sok hónapnyi fegyelem áldozatot követelet. Igen, volt hogy hánytam. De nem azért, mert hánytatni akartam magam. Én nem az a fajta bulimiás vagyok. Rettegek a hányástól. Hánytam, mert a szervezetem már nem tudott mit kezdeni az ötvenedik deka sósmogyoróval este 11-kor az egész napos zabálás után. Hétfőnként meg akartam halni. De még mindig küzdöttem. Hét közben. Visszament pár kiló mindig. Csakhogy a többi visszamaradozgatott. Szép lassan, alattomosan. És a nyár csak nem akart végetérni. Közben elkezdtem gyógyszert szedni az IR-re. Nem akarok erről semmit írni, leszarom, hogy van, ez van, nem parázok rá, tudtam hogy ez lesz, reméltem, hogy a gyógyszer majd elveszi a zabálhatnékomat, de ha nem akkor legalább megfosat mint mindenki mást. Nem jött be. De egy ideig talán igen. De akkor már éreztem, hogy a nagyobb részét én teszem bele mentálisan. És már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
3 nap múlva megint szeptember 1. van. Egy évvel később. Nem mondom, hogy annyi kiló vagyok, mint egy éve, de már nem merek mérlegre állni. 10+ kilóra tippelek első körben, de lehet, ha elsején ráállok még több lesz. Lehet az kijózanít. Mint egy éve ilyenkor. Vagy nem. Hetek óta csak zabálok. Ölni tudnék. Nem mást, magamat, Zugeszem. Otthon. Úgy, hogy mások is körülöttem vannak. Az milyen?!?!
Csalónak érzem magam, de ha nem tenném, meghalnék. Így érzem. Közben utálom magam. Annyira gyűlölöm magam, mint amennyire imádtam magam az idei “versenysúlyomon”. Mikor mindenki rajongással és elismeréssel teli pillantásokkal nyugtázta, hogy igen, megint megcsináltam. Akik meg még soha nem láttak ilyen “tökéletesnek”, ámulva nézték hogy lám milyen ügyes…Éreztem. Már akkor éreztem, hogy nem fog ez sokáig tartani. Sosem tart. Tökéletesség? Miaz….Most csak az önutálat maradt. Persze még nincs minden veszve. Talán.
Nem. Ez nem egy bejegyzés egy bulimiás lányról, aki kordában tartva függőségét boldogan él amíg meg nem hal, és megosztja mindenkivel a sikersztorit meg a koelói magaslatokban ívelő elméletet, hogy neki hogyan sikerült “meggyógyulni”. Ez a bejegyzés egy olyan bulimiás lányról szól, aki látszatra imád poklot járni. Hiszen mindig visszatér ugyanoda. Mintha ez lenne a táplálék. Elérted a célt? Nem zabálsz már? Egészségesen élsz? Sportolsz? Mindenki imád? WARNING!!!! Mi a következő cél? Nincs cél? Csináljunk. Gyorsan zabáljunk megint, hogy legyen új cél.
Nem. Nem vagyok egy sekélyes ember. Tele vagyok álmokkal és vágyakkal. Annyi mindent szeretnék még csinálni, és csináltam már eddig is. Nem tudom, hogy ma el tudok-e indulni a gyógyulás útján, de megint megpróbálom spirituálisan megközelíteni a dolgot, tekintve, hogy láthatólag a gyakorlati sík nemigen vált be. Vagy amúgy igen, csak gyenge vagyok folytatni.
Nem tudom miért született ez a bejegyzés, nincsen semmilyen morális tartalma, vagy magvas mondanivalója. Nem akarok senkinek semmit sem prédikálni. Mindenkinek megvan a pokla. Nekem ez. Élvezem? Nem tudom. Lehet, hogy valahol a lelkem mélyén valami perverz kis horcrux maradványom ebben leli örömét. Remélem most lubickol basszameg.
Amúgy is visszaolvasva a bejegyzést elég kusza lett. Hát ilyen, ha megborulva írok. Amúgy minden bekezdésemnek lehetne szentelni egy-egy külön bejegyzést. Lehet, hogy ezt meg is ejtem az elkövetkezendőkben. De az is lehet, hogy inkább majd megint egy koncertről írok. Ha lesz 🙂
Addig meg ez van.
Meg a harc.
Hajrá.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: