Tegnap megfogadtam magamnak, hogyha minden rendben lesz az este, akkor ma produkálok egy új bejegyzést ide (ami azért annyira nem magától értetődő, lévén, hogy a tegnapit leszámítva az első ilyen több mint egy hete született). Amúgy szerintem különösebben nem kell kifejtenem mire is gondolok a “minden rendben lesz” alatt – az elmúlt hetek/hónapok/évek eseményei alapján nekem senki ne mondja, hogy nincs benne egy minimál para hasonló közösségi élmények alatt – szerencsésebb esetben előtt. Szerencsére nálam az utóbbi esett meg, mert Robbie annyira magával ragadott, hogy ott egyéb ép gondolat labdába sem rúghatott – ezt mindjárt kifejtem, de előtte.
Még szeretném elmesélni, hogy az utolsó ilyen fogadalmat akkor tettem, mikor egy repülőúton hazafelé 3 órán keresztül azzal próbáltam csillapítani a sírógörcsig hatalmasodó folytonos és egyre erősödő repülésfóbiámat, hogy azt mondogattam magamban, hogyha ezt túlélem, esküszöm elmegyek az őszi félmaratonra – már lefutni. Ekkor volt nyár közepe. Szerencsére viszonylag edzésben voltam. És kitalálható, hogy mivel most ezt a bejegyzést írom, a gép egyben szállt le, benne meg én is – csak épp szellemileg kevésbé épen (saccra egy olyan tízmilliárd agysejtet nyírok ki egy-egy ilyen halálközeli stresszélmény generálással). A félmaratont meg nyilván lefutottam, mert jókislány vagyok, az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Egyrészt, másrészt meg inkább nem packáznék az élettel annyira.
Back to Robbie.
Kezdjük ott, hogy nem vagyok ultimate hardcore Robbie rajongó – értsd: kettő számot tudtam szó szerint elénekelni elejétől a végéig, ebből az egyik a megidézett George Michael Freedom-ja volt, a másik pedig a koncert végeztével felhangzó Dirty Dancing ikonikus Time of my Life-ja – jó nyilván a Robbie számoknál is hozzá tudtam tenni a hangorkánhoz a kemény átlag 43%-os szövegismeretemmel; ez sajnos a mellettem készült felvételeken jóval többnek hangzik: nem egy Maria Callas veszett el bennem, hanem kurvasok, hanem azért még artikulálatlanul ordítani éneklés címén sajnos bőven tudok.
Ezt azért tartottam baromi fontosnak leszögezni, mert itt most nem egy veszett, megvadult, elborult, habzószájú, mellvért döngető Robbie magasztalás a cél. Ez egy tök szimpla és tárgyilagos – ennek ellenére nyilván szubjektív véleménynyilvánítás.
Amit az első, kötelezően magyaros hozzáállású fröcsögő undorító, végetlenül megkeseredett, kiábrándult, és az élet – nemhogy apró – de jelentős gyönyöreiben már vajmi kevés örömét lelő kritika írója provokált. Így utólag is gratulálnék neki, és a majd őt lassan a sorban követő hasonló mentalitású irományok büszke gazdáinak. Mert ma nálunk mindent, mindentől függetlenül lehúzni SIKK – előre is köszönet azoknak, akik nem lesznek hajlandóak a sorba beállni.
Én pedig, mivel kritikus nem vagyok, de ez a bejegyzés mégis a tegnapi koncertről kéne szóljon nagyrészt, hát álljon itt az én véleményem is.
Odabaszott.
Köszönöm a figyelmet.
További szép napot mindenkinek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: